A valódi közösségek ereje

Sokan magányosnak érzik magukat. Sokan úgy érzik, hogy csak saját magukra számíthatnak. Sokan úgy gondolják, hogy senki sem érti meg őket. Van, aki nem talál párt. Vannak, akik kerülik a közösségeket, a munkahelyi és bármilyen egyéb közösséget. Vannak, akik úgy érzik nincs olyan közösség, ami neki teljesen megfelelne, találnak benne nekik nem tetsző részleteket, megmozdulásokat esetleg egyes tagokkal vannak problémáik.

Nagyon népszerű Woody Allen mondása, mely szerint "nem szeretnék ahhoz a klubhoz tartozni, amelyik elfogad tagnak". Ezzel magukat emelik magasabbra, mint az egész társadalom? Vagy épp pont lejjebb teszik magukat? A lényeg, hogy nem akarnak semmilyen közösséghez tartozni.

Mindeközben rengetegen boldogan követnek gurukat, szószólókat, magukat előretoló hangos celebeket. Ugyanők nem akarnak közösséghez tartozni. Szeretik, ha valaki egyszerűen csak megmondja nekik, hogy miről mit gondoljanak, hogyan érezzenek, mit tegyenek, mit egyenek, merre menjenek.

Ha egy "vezető" körül ki is alakul egy csoport, az nem feltétlen valódi közösség. Az inkább emberek csoportja, akik ugyanazt a műsort nézik. Ha a műsornak vége, azaz a vezető/guru/megmondó ember befejezi a tevékenységét, szétszélednek. Lehet, hogy van interakció köztük, de igazából egy ember körül keringenek. Hozzá kell tennem, hogy nem ördögtől való feltétlen, ha egy ember körül kialakul egy csoport, vannak rá pozitív példák a történelemben is.

Én nem szeretem a személyi kultuszt. Kritikusan állok a megmondó emberek tevékenységeihez. Sajnos tele van a közösségi média már olyan emberekkel, akik valamiben szakértők voltak – jó esetben, de a megszaporodott követőiknek már mindenről véleményt nyilvánítanak. Lássuk be, ők a legnépszerűbbek. Ez itt nem az irigységem megnyilvánulása. Engem komolyan rémíszt ahogy vakon követik ezeket a celebeket.

Egy valódi közösségben nem csak egy hang van, ha van is vezető, ő inkább terelget, mint irányít. Egy valódi, megtartó közösségben mindenki megnyilvánulhat a saját vérmérséklete szerint. Fontosnak tartom az ilyen közösségeknél is, hogy nem kell mindenről véleményt alkotniuk és egyetérteniük. Egy évek óta meglévő horgolókörtől nem várhatjuk el, hogy az aktuálpolitikai eseményekben konszenzus legyen köztük.

Teljes szívemből sajnálom, hogy a régi közösségek megszűntek, újak meg nagyon nehezen alakulnak. A közösségi média hamis közösségi élményt nyújt, igazából egy üzleti vállalkozást támogatnak az ott verbuválódó közösségek.

Valódi, fizikális jelenlétet követelő közösségekre van szükség. Szükség van az arcokat látni, a testtartásokat és hanglejtéseket megfigyelni és azokra reagálni. Akár hasznos is lehet a másik illatát érezni. Mindez segít, hogy érezzük, hogy van bennünk közös, hogy van közünk egymáshoz.

Jó közös élményeket szerezni, együtt megélni valódi pillanatokat. Szószerinti pillanatok lehetnek ezek. Gondoljunk bele, már az is milyen jól tud az is esni, ha a villamoson összenevetünk egy idegennel vagy meghallunk egy hangos gyerekkacajt! És ezek csak pár másodperces pillanatok, amiket hetekig viszünk magunkkal.

Én mostanában a tömegközlekedésen igyekszem nem telefonozni, nem olvasni. Inkább figyelem az embereket, nézelődök. Alig találkozik a tekintetem másokkal, mert nincsenek szabad tekintetek. A telefonokba bújnak az arcok, kisebb arányban egy-egy könyvbe. Látni a képernyők fényét visszatükröző arcokon, hogy nincsenek a jelenben sem térben, sem időben. Így még egy metrókocsi pillanatnyi közösségéről sem beszélhetünk.

Mit tesz velünk, ha nem kapcsolódunk egymáshoz? Ha nincs valódi élményünk együtt másokkal? Mi van, ha csak az online világon keresztül van kapcsolódásunk? Gondoljunk a covid alatti lezárásokra! A fiatalok azóta sem heverték ki az akkor szerzett sérüléseiket, és sok felnőtt sem. Egyre inkább efelé haladunk megint. Bár tudom, hogy a fiatal generáció egy része már inkább az élő kapcsolatokat keresi. Bízok benne, hogy így van.

És mi, régebb óta fiatalok? Mi keressük az élő kapcsolatokat? Van kihez, kikhez fordulnunk? Vannak lazább és szorosabb kapcsolataink? Több is? Nemcsak egy-két ember? Esetleg többféle közösséghez tartozunk?

Annyira felszabadító tud lenni, ha a sokszínű énünket meg tudjuk mutatni. Ahogy írtam korábban, nem szükségem mindenhol minden arcunkat megmutatni. Sokszor annyira jól esik csak a jelenben lenni, a kis közösségünk dolgaival foglalkozni, reagálni a többiekre.

Talán ez a reagálás az egyik legfontosabb, ha látom, hogy az én hangom, tevékenységem, egyáltalán a létezésem valakire hatással van, és én is tudok rezonálni a többiek megnyilvánulásaira anélkül. hogy emiatt negatívan megítélnének. Ez egy olyan közeget, egy biztonságos burkot hozhat létre, amibe nyugodtan beléphetünk és önmagunkat adhatjuk.